~Hatvanegyedik fejezet

Sziasztok lányok!
Ne haragudjatok a sok késésért, tudom mást ígértem de így jött össze. Meghoztam az új részt, elég hosszú lett, remélem kapok hozzá sok sok kommentet:) Pontosan 10 szeretnék, mert nem tudom, hogy van-e értelme a folytatásnak és ha meg van hozom is az új részt, mert már azt is elkezdtem írni.
Jó olvasást! Sok puszi ♥

A távolság egyre jobban csökkent, miközben felém sétált. Tekintete szomorú volt, mégis kiolvastam belőle az őszinte szerelmet.

-          Végre megtaláltalak – simított végig arcomon, mikor ideért. Beleborzongtam érintésébe, és megint a sírás kerülgetett, de most az jön, aminek jönnie kell. Annyi érzés kavargott bennem, boldog vagyok, hogy felébredt a kómából, viszont a szívem megszakadt, hogy el kell hagynom.

-          Nem kellene itt lenned- toltam el kezét, mire ő hitetlenkedve nézte az előbbi cselekedetemet. – Menj el… - súgtam, de nem néztem a szemeibe.

-          Miről beszélsz? – kérdezte, ránéztem, amit nem kellett volna, mert egy törékeny fiút láttam magam előtt, aki épp most veszített el valaki olyat, aki fontos volt a számára. – Daisy… - fogta kezeimet és a szívéhez emelte. – Ne engedj el magadtól. – A szívem szakadt meg, mekkora szemét vagyok, még ha csak őt akarom megvédeni is.

Elhúztam kezeimet, és el akartam indulni, de egy szorítást éreztem a csuklómon, ekkor lenéztem és még rajtam volt az a karkötő, amit Harry vett. Eszembe jutott, mit mondott róla, „Csak akkor vedd le, ha már nem szeretsz!” Talán így távol fog maradni tőlem.  

-          Sajnálom – levettem a karkötőt, és a kezébe helyeztem. – Mi nem lehetünk együtt. – már ezt is suttogtam, mert semmi erőm nem volt már. El akartam innen menni, be a szobámba és felejteni.

-          Daisy, hát itt vagy!  - jelent meg hirtelen  Lucas. Harry összeszorította a markát, amiben a karkötő volt és Lucasra pillantott.

-          Miatta?  - kérdezte Harry és undorodva Lucas-ra nézett. – Pont miatta? – hangja egyre idegesebb lett és kétségbeesettebb is. 

-          Harry… - nem tudtam mit mondani, semmi nincs Lucas és köztem. Ez az egész rosszul sült el. Úgy akartam, hogy újságokból tudja meg, hogy itt vagyok. Nem kellett volna idejönnie.

-          Ne Harryz itt nekem- rázta meg a fejét idegesen, és hangjától összerezzentem. A következő, amire feleszméltem már az volt, hogy Harry elsuhant mellettem pontosan Lucas felé.

-          Kérlek, ne csinálj semmi ostobaságot- fogtam meg a kezét, de ő csak kirántotta. Elborult az agya, ismerem. Már több ember felfigyelt a hangos kiabálásokra, de Harryt ez sem érdekelte, még mindig Lucas felé tartott.  Féltem. Rettentően féltem, hogy mi lesz ebből. Ekkor Harry keze mozdult és Lucas a földön kötött ki. Ledermedtem, mikor Harry a nyöszörgő Lucas felé került és folyamatosan püfölte.  Nem bírtam tovább nézni, odaszaladtam és megfogtam Harry öklét.

-          Hé Styles! Nyugalom!  - jelent meg Jake és leszedte Lucasról Harryt. Letérdeltem Lucashoz.

-          Jól vagy? – kérdeztem már sírva. Az egész az én hibám. Még Lucas is megsérült. –

-          Ne aggódj semmi bajom. – simított végig karomon, míg a másik kezével orrát fogta, mert úgy látszik Harry eltörte azt.

-          Ne érj hozzá - kiabált Harry felénk, miközben Jake még mindig fogta. Óvatosan Harryre emeltem tekintetemet. Szemei szikrákat szórtak, hogy volt képes így bánni Lucas-szal?

-          Mr. Styles kérem, hagyja el az épületet- jelent meg egy biztonsági őr.  Mindent elrontottam, látszólag Harry megnyugodott, de tekintetét rám emelte, szomorú volt és dühös.

-          Megyek már – mondta az őrnek, nem törődöm stílusban és kiszáguldott az épületből és talán az életemből is.

-          Jobb, ha utána megyek – mondta Jake és egy megvető pillantást vetett felénk.

-          Mi pedig menjünk be a kórházba- csuklott el a hangom, miközben segítettem Lucas-nak talpra állni. Rengeteg fotós volt az épület előtt, valaki szépen leadta az információt, hogy Harry verekedést kezdeményezett és most mindenki itt van. Fantasztikus.

-          Daisy! Vége a Darrynek? – kérdezte egy nő, aki az arcomba nyomta a mikrofont. Nem válaszoltam. Mindenki tudta már a tényt, de erről akkor sem fogok nyilatkozni. Fáj az, hogy elvesztettem Harryt, nem tudom, hogy ezek után mihez kezdek. Csak a munkára kell koncentrálnom. Bridget kocsijával mentünk a kórházba, hát nem így képzeltem el ezt a mai napot az biztos. 

Harry szemszöge:

Egyedül akarok lenni. Bevágtam magam mögött a hotel szoba ajtaját, rettentő dühős voltam arra, féregre. Csak elérte, amit akart, Daisy vele van.

-          Hé, finomabban vágd rám legközelebb az ajtót! - jelent meg Jake mögöttem, miközben az fejét fogta.

-          Most menj el- kezem még mindig ökölbe volt szorítva, próbáltam lenyugodni, de nem ment.

-          Megmentettem a hátsód egy rendőrségi ügytől, mert ha tovább püfölöd azt a srácot ez lett volna a vége. – kezdett kicsit ideges lenni.

-          Vége van – ültem le az ágyra és bámultam a semmibe.

-          Mihez fogsz kezdeni? – enyhült a tekintete, talán sajnál? Még az ajtóban állt és karba tett kézzel engem figyelt.

-          Hazamegyek – suttogtam. – Én mindent megtettem, de már nem szeret – arcomat tenyerem közé temettem.

-          Tudod, hogy ez nem igaz. – tekintete komor volt. – Valami történik vele, csak nem mondja el.

-          Annak az idiótának a keze van a dologban, de én végeztem. Visszamegyek Londonba.

-          Hát Styles, a te döntésed – hagyott ott Jake egyedül.

Mihez kezdjek? Már nem szeret… életem szerelme elhagyott egy másik miatt. Felálltam és kiviharoztam az épületből, egyenesen a legközelebbi bárba. Ez kell most nekem, a felejtés.

Louis szemszöge:

Annyi minden történt az elmúlt 1 hétben, minden a feje tetejére állt. Harryék balesete lett a legfelkapottabb hír, és a telefonunk állandóan csörög. Nagyon elegem van már a médiából, hogy még az ilyen szörnyű helyzetben sem hagytak minket békén.  Napokig a kórház előtt vártak ránk, szegény Eleanor-t is letámadták mikor látogatóba jött.  A rajongók is nagyon aggódtak értük, amikor értesítettek minket, hogy felborult az autójuk leírhatatlan aggodalmat és fájdalmat éreztem… igen én a nagy viccelődös is félt… félt, hogy elveszíti a legjobb barátját és egy másik igaz barátot.  Igaz barát... legalábbis ezt hittem Daisy-ről, míg itt nem hagyott minket, és vissza nem ment New York-ba. Nem hiszem el azt a mesét, amit leírt a levélben, valami más állhat a háttérben, ezért is támogattam annyira Harryt, hogy utána menjen. Tegnap hajnalban szállt fel a gépe, azóta semmi hírt nem kaptam felőlük. Nagyon remélem, hogy már úton vannak visszafelé. Míg Harry elutazott mi szabadnapot kaptunk, így Eleanorral Doncaster-be utaztunk a családomhoz.

-          Hé Louis! Húzzál ki a szobámból! – jött be mérgesen Lottie. Hogy mit kerestem a szobájában? Egyszerű… Lassan egy éve együtt van a barátjával, én, pedig mint rendes bátyó csak felmértem a terepet. Hála a gyors reflexemnek az ágyán keresztül ki tudtam surranni, és egyenesen szaladtam is le az ebédlőbe, mert anya már készen volt a főzéssel és itt volt az ideje annak, hogy együtt ebédeljen a család. Anya a legjobb szakács a világon, és nem csak én állítom ezt, hanem még a 4 lánytestvérem és Eleanor is.

-          Johannah, isteni ez a lassagne –dicsérte anyám főztjét El.

-          De hiányzott már ez a koszt – szedtem immáron a második tányérral anya híres főztjéből.

-          Egyetek csak édeseim – mosolygott Johannah. Az idilli pillanatot telefonom csörgése szakította félbe. Nagy nehezen előkotorásztam és meglepődve nyomtam az elfogadás gombra.