~ötvennyolcadik fejezet

Sziasztok! Íme az 58. fejezet, igazából nem tudom mit szóltok hozzá, szóval írjatok kommenteket, mert így nem tudom, hogy van-e értelme folytatnom:/
Jó olvasást! Ha kapok 6 kommentet még a héten jön az új rész!  Puszi ♥

Ashley szemszöge: 

Nehéz elhinni, hogy elment…már most hiányzott. Ezek a kusza gondolatok cikáztak a fejemben, miközben a kórház aulájába tartottam, mert szükségem volt egy csésze kávéra. Ránéztem az órára, 11:10-et mutatott, vagyis Daisy már a gépen volt.

- Hát te mit csinálsz itt egyedül? – zökkentett ki egy mély hang, amit ezer közül is felismertem. Szőke haja összevissza állt, arca nyúzott volt és megviselt. Hát igen a legjobb barátja még mindig kómában volt. Leült mellém, és fejemet a vállának döntöttem.

-  Csak aggódok Harry miatt- válaszoltam az előbb feltett kérdésére, mire magához ölelt és én elsírtam magam. Persze, a kiborulásom másik oka Daisy volt, de ezt nem mondhattam el neki.

-  Daisy már alszik? – kérdezte fáradtan.

-   Igen – hazudtam, ahogy ezt kimondtam olyan volt, mintha valami égetné a torkomat és nem kapnék levegőt sem.

-  Minden rendben? – nézett rám ijedten. – Elsápadtál – kész, lebuktam, mindenre rájött.

-    Jól vagyok, csak azt hiszem pihennem, kellene – most nem hazudtam, mivel tényleg kimerült voltam, 3 napja alig aludtam egy szemhunyásnyit is.

-  Hazavigyelek? – húzott magához még közelebb és mintha aggódást véltem volna felfedezni szemeiben.

-   Itt maradok veletek- szorítottam meg kezét, hogy én itt vagyok neki bármennyire is nehéz.

-  Szeretlek – mosolyodott el szomorkásan és megcsókolt. Csókja még most is elkábított, és ha álltam volna, a térdeim biztosan remegtek volna.

-  Srácok – rohant le Zayn őrült tempóban a lépcsőn, ő is nyúzott volt, mivel mind együtt virrasztottunk és vártuk a csodát, hogy Harry végre magához térjen.

-Baj van? – kérdezte aggódva Niall.

-    Harry… Harry magához tért – mosolyodott el és mintha örömében sírt is volna. Ahogy ezt kiejtette, felpattantunk és rohantunk vissza a kórterembe. Benyitottunk és mindenki jelen volt, ekkor megpillantottam Harryt, aki kicsit sápadt volt, bár nem csodálom ilyenkor mindenki így fest, anya is így nézett ki, mikor a balesete után felébredt.

-     Daisy…- szólt remegő hangon. – Hol van? – kérdezte. Mindenki egymásra nézett, utána pedig minden szempár rám szegeződött. Az asztalra néztem, ahol ott hagyta Dais a leveleket, de ez a többieknek még nem tűnt fel. Fogtam magam és kiszaladtam a kórteremből,  csak futottam, míg el nem értem azt a szobát ahol Daisy volt. Leültem az ágyra és csak sírtam, nem bírtam tovább, és már kiderült minden.

    - Ezt te tudtad? – kérdezte Niall, felnéztem és azt a levelet tartotta a kezében, amit Daisy a srácoknak írt. Tekintete csalódottságot sugárzott. – Úgy tudtam mindent elmondunk egymásnak – jött közelebb és leült mellém, de nem nézett rám. - Sajnálom – ennyit tudtam kinyögni, próbáltam lebeszélni erről az őrültségről, de nem hallgatott rám- sírtam tovább, arcomat tenyereimbe temetve. - Hé, édesem – vont magához Niall – Nem tudok rád haragudni, - törölte le a könnyeimet - de azt nem hiszem el, hogy Daisy már nem szereti Harryt. – Nem hittem a fülemnek, ezt írta a levélben? Hogy már nem szereti? Mikor halálosan szerelmes belé… El kellett volna mondania ezt az egész fenyegetős sztorit és a rendőrségnek is tudnia kellene.

 - Harry? – kérdeztem félénken, mikor felemeltem fejem. Niall csak szomorúan megrázta a fejét, ami nekem mindent elárult…

    

Harry szemszöge:

Nem értettem… Semmit sem értettem. Mi történt, míg ki voltam ütve? Egyáltalán mi történt? Csak a kamion volt a szemem előtt, és ahogy közeledett.

-    Harry… - fogta meg a vállamat Louis, de én lesöpörtem kezét, és kiszedtem magamból az infúziós tűt és minden ragtapaszt. – Megkeresem – mondtam és felálltam az ágyról, de megszédültem.

-    Nem vagy olyan állapotban, hogy repülőre ülj – tartott meg Liam és próbált visszatuszkolni az ágyba.

-  Hagyjatok! – Löktem odébb és fejemet tenyerembe temettem. Nem hagyhatott el, mikor tudom, hogy szeret engem. Ez a levél valami nagy hülyeség. Utána megyek és visszahozom Londonba, mert itt a helye mellettem.

-    Látom felébredt Mr. Styles – jött be az orvos. Magas kopasz idősödő alak, olyan igazi orvos fazon. – Pihennie kell, és kerülni a stressz helyzeteket – nézett a kórlapra, majd tekintetét rám emelte.

-   Már jól vagyok, szóval indulnék is – álltam fel, de megszédültem, még jó, hogy Louis és Liam a közelemben voltak és megtartottak.

-   Attól tartok, ez nem lehetséges tekintve, hogy az imént majdnem összeesett – az orvos próbált kedvesen viselkedni, de látszott rajta, hogy ideges. – Kap egy kis nyugtatót, és ha felébredt mindent megbeszélhet a barátaival. – nyújtotta felém a kis kapszulát, mire én kivertem a kezéből.

-    Felejtse el! – lettem mérges – Azonnal indulok New York-ba.

-    Hát, azt hiszem nincs más választásom- fújta ki a levegőt a doktor és intett, mire 2 nagydarab fickó jött be az ajtón. Ezek is ápolók lennének? Eléggé ijesztő fazonok… akik közeledtek felém. – Fogjátok le – esélyem sem volt kitérni előlük, mert még szédültem és már csak arra emlékeztem, hogy valami a karomba fúródott.