~Ötvenhatodik fejezet

Szép Napot! Tudom 2 hónapja nem volt friss, de nyomos indokom volt, mégpedig az érettségi. Míg a szóbelimre készülők, addig pihenés gyanánt írtam és ezt is fogom tenni. 
Nem fűzök semmit a részhez, kommizzatok:) Köszönöm a 93 rendszeres olvasómat, imádlak titeket! 
Jó olvasást! Puszi ♥

 

 

Már csak pár lépés választott el Harrytől, muszáj volt látnom. Mikor beléptünk a szobába ahol feküdt a szívem összeszorult. A szoba teljesen olyan, ahol én ébredtem, de itt mégis nyomasztóbb volt a levegő.  Fehér falak, a zúgó gépek, amik Harry életműködését mutatják.

- Harry! – siettem oda hozzá, amennyire tudtam, - Könnyeim újra patakokban folytak, ahogy ott feküdt kómában nem bírtam nézni se. Leültem mellé és a kezét megfogtam.

- Magatokra hagyunk egy kicsit- szólalt meg Ashley és elvonultak Liammel.

-  Fel kell ébredned Harry- beszéltem hozzá, még ha kómában is volt, hallania kellett engem. – Szereltek, és nem hagyhatsz itt – sírtam tovább és mellkasára hajtottam fejemet.

Nem tudom mióta feküdhettem így, de egy nővér ébresztett fel.

-  Kisasszony! Vissza kell mennie a szobájába – ébresztgetett óvatosan.

-  De, itt akarok maradni vele- nem engedtem el Harry kezét. Ugyanúgy feküdt, mint mikor bejöttem, olyan nyugodtnak tűnt. – Nemsokára visszajövök, ígérem – pusziltam meg a fejét és visszamentem a kórterembe, ahol felébredtem. Felváltott Anne, most ő marad Harryvel, kisírt szemei azt mutatták, hogy éjjel nem aludt semmit, bár teljesen megértem. Amint visszaértem a doktor úr megvizsgált és újabb fájdalomcsillapítókat kellett bevennem.

-  Mondja Doktor úr, Harry fel fog ébredni? – kérdeztem tőle nyíltan.

- Nézze Daisy elég súlyosak a sérülései, akár csak magának, de ön könnyebben megúszta, mint Mr. Styles. De hamarosan fel kell ébrednie. -  Még valamit írt a kórlapomra és utána távozott.

Én pedig csak feküdtem órákig, aludni egyáltalán nem tudtam. A karom is rettentően fájt, hiába kaptam gyógyszereket. A többiek is meglátogattak már, de csak a sajnálkozó tekinteteket kaptam, amiből most nem kértem, ezért hamar távoztak. Nagy merengésemből kopogás zökkentett ki.

-     Miss Crawford? – lépett be két férfi. Az egyik öltönyt viselt elég magas volt és egy kicsit ijesztő is. A másik pedig egyenruhát, vagyis most jöttek kihallgatni.

-   Jöjjenek csak be – ültem fel nagy nehezen az ágyon.

-  Nem akarunk zavarni, csak pár kérdést tenne fel a felügyelő – mondta az egyenruhás, aki kicsit duci volt, róla jutnak eszembe azok a rendőrök, akik csak a kocsijukban ülnek és fánkot esznek.

-   Csak tessék. – egyszer úgyis túl kell esni rajta.

-    Üdvözlöm! Morrison felügyelő vagyok – nyújtotta kezét. – Pár kérdésem lenne, pontosan mi is történt a baleset éjszakáján? Ön vagy Mr. Styles fogyasztott alkoholt?

-     Nem ittunk. – próbáltam felidézni azt az estét. – Hazafele tartottunk a stúdióból, egyszer csak feltűnt az a kamion a semmiből – és ekkor beugrott minden. A kamion. Az, hogy megbántottam Harryt, és a fék is. Igen, a fékkel volt valami. – Mikor Harry észrevette a kamiont próbált lefékezni, de nem működött, aztán már csak arra emlékszem, hogy itt ébredtem.

-  Értem. Az autót megvizsgáltuk a helyszínen, már ami maradt belőle és a féket elvágták. Tudom, hogy híres embereknél ez furcsa kérdés, mert mindenkinek vannak ellenségei, de esetleg önnek vagy Mr. Styles-nak vannak? Esetleg egy rosszakaró?  - Egyből az a titokzatos sms küldő jutott eszembe, de mivel már régen nem jelentkezett ez a gondolatom el is szállt.

-   Nem tudok róla. – mondtam halkan. Teljesen megdermedve ültem ott, és hallgattam tovább, ahogy a felügyelő beszélt. Meg akartak minket ölni? Vagy csak egyikünket akarták holtan látni? Egyáltalán ki lehetett az? Hiszen Harry kocsiját valaki mindig szemmel tartja.

- Nos kisasszony, még visszajövünk ha Mr. Styles felébred. Addigra lehet más is az eszébe fog jutni- sandított rám napszemüvege mögül.  További kellemes napot! – álltak fel, de előtte még a duci rendőr az asztalomról elvette a sütis tányéromat. Még anyáék hoztak egy kis édességet, mivel az a kedvencem, de semmi étvágyam nincs.  Tudtam, hogy ezek a rendőrök csak enni tudnak. Miután elmentek a szobára csend telepedett, az agyam kattogott, mint a fogaskerék. Miért pont minket? Hiszen mi senkinek sem ártottunk avval, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. Hirtelen a telefon rezgésére lettem figyelmes, ami az ágyam melletti szekrényen fogalt helyet. Mikor a kezembe vettem, kicsit megijedtem. 1 új üzenet.

„ Emlékszel rám? Hát visszatértem édesem! Megmondtam, hogy Harry az ENYÉM, és bármire képes vagyok! Legközelebb pontosabb leszek! J. Xx ” – Teljesen megrémülten, olyannyira, hogy a telefonom a földön landolt. Miattam van az egész. Minden az én hibám. Visszatért, aki meg akarja keseríteni az életemet. Most mit csináljak? Harry miattam sérült meg, csak rám fáj a foga, útban vagyok neki, ezért akart megölni. Nagy nehezen odasétáltam a mosdóhoz, hogy felfrissítsem az arcom egy kis hideg vízzel. Mikor felnéztem a tükörbe egy meggyötört lány figyelt vissza rám. A víz kivert, hajam csapzottan hullott a vállamra. Kezem még mindig fájt és levegőt is alig kaptam. Mi lett velem? Teljesen összeomlottam, nem tudom ezt tovább folytatni. – Miért? –kérdeztem magamtól, de már könnyeim társaságában. – Miért? – kérdeztem újra de már kiabálva, ekkor pedig a tükörben lévő lányt akartam megütni, amit a kezem bánt.

-  Úristen! Mi folyik itt? – rohant be Ashley ijedten. – Normális vagy? – rángatott el a tükörtől, a véres kezemre nézett. Leültetett az ágyra, miközben én a semmibe meredtem. Megkereste a nővérhívó gombot és ide hívták az orvost. – Mi ütött beléd? – kérdezte miközben az arcomat vizslatta. – Vérzel – sírt már ő is. Ekkor megérkezett a doktor úr és ellátta a sebeimet. 

Ashley szemszöge: 

Idegesen járkáltam fel-alá, míg a doktor úr bekötözte Daisy kezét. Megértem, hogy aggódik Harry miatt, de ilyet akkor sem szabadott volna tennie. Adtak neki, valami nyugtató félét és később bejön hozzá egy másik orvos is, aki elbeszélget majd vele. Mikor távoztak, én még bent maradtam, és magyarázatot vártam, de ő még mindig ugyanúgy ült és a falat bámulta.

- Elárulnád végre, hogy ez mire volt jó? – ültem le mellé és csak az arcát néztem, hogy bármiféle reakciót leolvassak. Ekkor eltört a mécses és sírni kezdett. – Hé, nyugalom Dais, Harry meg fog gyógyulni – öleltem meg, hátha kicsit megnyugszik. Nem szólt semmit csak sírt, én pedig addig vele maradtam, míg meg nem nyugodott.